Hm~~
Mit is mesélhetnék..? A napjaim ugyan úgy telnek. Várok egy csodára, ami kiránt abból a szarból, amiben érzem magam. Mármint érted... azt hiszem, legalább egyszer mindenkinél eljön a pillanat, amikor úgy érzi, többre hivatott annál, ami jutott neki. Én most tartok itt. Utálom a szürke hétköznapokat. Hogy egy olyan munkahelyen szenvedek, amiből elegem van a sok rohadék kockafaszfej vásárló és megalázó helyzetek miatt. Hogy egy olyan országba pottyantott a gólya, ahol ebben az évtizedben örülhetek, hogy legalább VAN valami munkám, még akkor is, ha utálom, és szenvedés úgy ébredni, hogy oda kell mennem. Hogy abszolút nincs semmi, amivel kitörhetnék... Lassan 22 éve, hogy itt vagyok, és az emberi faj egyik példányaként szívom az egyre kevésbé friss levegőt. És semmit sem tudok felmutatni, csak azt, hogy úgy elszállt a fejem fölött legalább 8 év, mintha csak becsuktam volna a szemem, és... tádám, ott se lett volna. Elég szánalmasnak tartom, hogy itt állok ez