2014
Úgy 5 évvel ezelőtt rendszeres olvasója voltam egy blognak . A csupán négy évvel idősebb lány olyan könnyedén kiírta magából örömét, bánatát, hogy egészen magával ragadott. Aztán jött az ötlet, hogy én is írok egyet. Félre ne értsetek, nem egy kezdetleges web-stalker ötletlopása volt. Szimplán megértettem, hogy nincs jobb módja annak, hogy beszéljek magamról. Mindig úgy éreztem, senki sem ért meg, de nem is akartam úgymond rinyálni másoknak. Élőszóban nem volt ehhez pofám. Aztán egy csapásra bevillant a ~nem mondhatom senkinek, elmondom hát mindenkinek~ elmélet. Itt nincs se teljes név. Sem egy arc amihez köthetnek. És igazából olvasóim se biztos, hogy léteznek az internet tág univerzumában. De ha kiírhatom magamból én is, amit ki kell ahhoz, hogy ne legyek komplett őrült, akkor megteszi. Minden embernek akadnak problémái, töménytelen mennyiségű krízishelyzet adódhat pillanatok alatt. Így hát se másnak, se nekem nem fenékig tejfel az élet. Cihomókusnál jártam, hasztalan. Szóval