2014

Úgy 5 évvel ezelőtt rendszeres olvasója voltam egy blognak. A csupán négy évvel idősebb lány olyan könnyedén kiírta magából örömét, bánatát, hogy egészen magával ragadott.

Aztán jött az ötlet, hogy én is írok egyet. Félre ne értsetek, nem egy kezdetleges web-stalker ötletlopása volt. Szimplán megértettem, hogy nincs jobb módja annak, hogy beszéljek magamról. 

Mindig úgy éreztem, senki sem ért meg, de nem is akartam úgymond rinyálni másoknak. Élőszóban nem volt ehhez pofám. Aztán egy csapásra bevillant a ~nem mondhatom senkinek, elmondom hát mindenkinek~ elmélet. Itt nincs se teljes név. Sem egy arc amihez köthetnek. És igazából olvasóim se biztos, hogy léteznek az internet tág univerzumában. De ha kiírhatom magamból én is, amit ki kell ahhoz, hogy ne legyek komplett őrült, akkor megteszi. Minden embernek akadnak problémái, töménytelen mennyiségű krízishelyzet adódhat pillanatok alatt. Így hát se másnak, se nekem nem fenékig tejfel az élet. Cihomókusnál jártam, hasztalan. Szóval jobb, ha alternatív módon, de magammal beszélem át a nyavalygásaimat.

És itt jön az ~ÉS?~. Végül nem vittem túlzásba a blogolást. 

Lett volna mit írnom, de sokszor  olyan mentális fáradtság hatalmasodott el rajtam, hogy géphez ülni is lusta voltam, nemhogy mondatokba önteni a nyűgeimet. Néha rendeződtek a dolgaim, de mindig jött valami, aztán egy újabb, és egymásra rakódva kedvemet szegték ahhoz is, hogy észrevegyem a szép pillanatokat. Mert bizonyára tele voltak a hetek azokkal is, de ennek az undorító önsajnálatnak, sőt, önszánalomnak hála hagytam elillanni ezeket a momentumokat. Amiért szívesen csapnék fakanállal a kezemre, retro módon. 

A legnagyobb bajom mindig is az marad, hogy nem találom a helyem a világban. Hogy nem érzem szükségét a jelenlétemnek. Nincs hasznom; se másnak, se magamnak nem tudok felmutatni semmit. 

Érzelmileg kiégtem. Vagy ha nem is égtem ki, de nem tudok kiigazodni a saját érzéseimen. Csoda, hogy egyedül vagyok..?

Apropó... tudjátok 18 éves korom óta eljárok vért adni. Mert legalább ennyi előnye legyen belőlem a külvilágnak. Tegnap mentem megint. Ezúttal nem vették le a vérem. Vacak hemoglobin érték. Volt egy dolog, ami felvillanyozott, egy picit nyomott a csöppnyi egómon. És most a szervezetem ezt is megvonja tőlem. Egy idegennek röhejes lehet ezt olvasni, de számomra ez nagy arcon csapás. Mintha megcsonkítottak volna...

Az év első bejegyzésének ennyi éppen megteszi. 

Nincs még késő, de elteszem magam; hajnalban úgyis kelni kell.