RP-DDK... 52% lett a vége

Ember tervez, aztán próbálja megvalósítani a tervet :) nekem 52%-osan sikerült.

A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra 540 kilométere volt a cél (plusz ereszkedés Írott-kőről Kőszegre). Két hetet áldoztam volna rá; július 30-án indultam és augusztus 12-én jöttem volna haza. Egy hét valósult meg belőle (a heyjoe alapján 282 km) a következőképpen:

Július 30. hétfő (Szekszárdtól Szálkáig) 

A Népliget autóbusz állomástól indultam Szekszárdra. Az oda vezető út, majd az ottani pepecselések miatt 9:25-kor vágtam neki a kék sávjelzés követésének. 
Mit ne mondjak, megviselt az első nap. A hőségriadónak nyilván akkorra kell időzítenie, amikor kint ólálkodom. Alig volt árnyék. De még az erdősebb részeken vagy a Sötét-völgyben sem. Néha egy pinduri, de csak hogy az anyatermészet elhúzza a mézes madzagot. Nem lett volna hosszú az első napi etap... a napsütötte emelkedők tették azzá. Különösen a Szekszárd utáni beton emelkedő meg a Haramia-forrástól Grábócra vezető rész akasztott ki (pedig ismétlem, nem kellett volna gondot jelentsen). Meg Szálkán a soha-véget-nem-érő(nek-ható) Petőfi utca xD és azon kattogott az agyam, hogy lesz még kétszer ilyen hosszú és kétszer ennyi emelkedővel váró szakasz. Brrrr. Ez van, ezt kell szeretni. Meg a szedret, amit azért itt-ott lehetett csipegetni!
A Haramia-forrás vize isteni hideg volt, de nem ittam bele (tartottam tőle, meg attól is, hogy bedurran tőle a torkom). Grábóc előtt szarvasmarhák legelésztek, sooook sok kisboci volt a csordában :O de nagyon ijesztően bámultak. Vagy én voltam az újdonság, vagy nem tudom :D Szálkán vettem reggelinek valót. A szállásom (Rózsa Vendégház) nagyon kis bájos, a tulajdonos hölgy is aranyos volt, de a zuhany volt a legjobb az egészben (mi más??) :)

Július 31. kedd (Szálkától Kisújbányáig)

Hosszabb út, még több napsütés, és mégis jobban ment az első napnál (Y) Bátaapátiban valami ex-kocsma szerűségnél találkoztam két férfival, akik a túrázó küllem végett csaptak le rám kérdéseikkel. Beszélgettünk az útitervről, úgy eleve a Kéktúrázásról, és kaptam tőlük friss vizet. Csak hidratálás után engedtek tovább. Aztán pecsételés, boltolás, és irány tovább. Nem történt sok érdekesség. De a napi táv utolsó részével meggyűlt a bajom. Miután átkeltem a régi 6-os úton, be az erdőbe, hogy Óbányának tartsak, hát sikerült is letérni a jelzésről. Olyannyira, hogy vissza nem találtam, csak bolyongtam a fák között. Közeli zajnak hatott a fő út forgalma, de ahányszor megindultam a hangok felé, szakadék. Vagy épp szarvas csorda (az agancsosokat is kerülővel igyekeztem magam mögött tudni, mert cuki helyett baljósnak tűntek). De csak kijutottam valahogyan, valahol. Hogy pontosan hol, arról halvány lilám sincs. De láttam az Óbánya irányjelzést, úgyhogy biztosra mentem, és úgy haladtam tovább. Mire oda értem, nagyon megörültem a község egyetlen kútjának. Amiből meleg víz jött. Mosakodni megtette, de inni nem esett jól. Bementem a sörözőbe, megkérdeztem mi a legnagyobb kiszerelésű folyadék, és magamévá is tettem egy 2 literes Pepsit, ami isteni volt. Mikor leittam belőle, felöntöttem az üvegeimet, és indutam tovább. Az Óbányai (Öreg?)-patak mentén nagyon tetszett az út, végre valami kellemesen üde természeti látvány! Rá akadtam a Bodzás-forrásra, amiből kifejezetten ízletes és tökéletesen hűs víz folyt. Aztán el is értem a napi célt, Kisújbányát. A zarándokszállást kisebb kaland volt megtalálni. A koordináták adta helyen semmi se volt. Térerő zéró, hogy az illetékesnek csörögjek. Egy helyi fiatalember és párja hívtak be magukhoz, hogy a vezetékesükről tárcsázhatok. A telefonon elhangzottak alapján pedig el is navigáltak a helyre. Nagyon kedvesek voltak! A szállás meg kis kuckós, imádnivaló, de az erdőben, egyedül kissé ijesztő :)

Augusztus 01. szerda (Kisújbányától Abaligetig)

Másnap Kisújbányától még mindig patak menti séta várt rám, amivel szimpatizáltam. Itt már humanoidokkal is találkoztam (erdészek)... korábban nem volt jellemző efféle létformába futni :D viszont a patakot elhagyván az volt az érzésem, hogy a napi útvonalam csak a fel-le km gyűjtésre lett kialakítva, mert érdemi látnivaló (számomra) nem volt. Erdei ösvények, stb. De semmi kiemelendő, csak a lépésszámok és szintek növelése. A két kulcsosház (mint pecsételőhelyek) közül a Büdös-kúti tetszett, az klassz helyre épült. Itt ismét akadtak embertársak (pár srác épp a cókmókját szedte össze, gondolom itt éjszakáztak... de nem voltak kommunikatívak). Ekkor kicsit szemergett az eső, de nem volt vészes és nem is tartott sokáig. A Patacsi-mező utáni kolostorromnak is volt valami bája. Aztán lassan jött az ereszkedés Abaligetre. A barlang környezete a tóval most is nagyon tetszett, tán szebb is volt, mint 3 éve. De lehet csak a napi túra fináléja éreztette ezt :) Éjszakára egy kedves barátom (Levente) és családja fogadott be. Délután még együtt megnéztük Orfűt (a panoráma egyébként sokkalta szebb volt, mint a napi túra bármelyik része...). Jól éreztem magam náluk, azt hiszem szívesen viselték jelenlétemet ;) :) Az éjszaka esős volt.

Augusztus 02. csütörtök (Abaligettől Simonfáig)

Másnap reggel Levi visszaszolgáltatott Abaligetre, hogy tovább mehessek. Az előző éjjel zuhéja nyomot hagyott. Csúszós, cuppanós sár sok helyen. Próbára tette a vádlimat. Borús, felhős volt az ég. Igaz a nap nem tűzött rám, de olyan fülledt volt a levegő, mint valami dzsungelben (gondolom). Egy kellemetlen menet volt a napi etap, főleg, hogy vízvételi lehetőség se nagyon volt. Már Gálosfán jártam, amikor a pecsételőhely sörözőjében vettem egy nagy kiszerelésű üdítőt, ami helyre tette legalább a kedvemet és a cukromat. Az ott lévő pultos srác pedig csapot nyitott nekem, hogy megmosakodhassak és feltölthessem az üvegeimet is. Egyébként egy törzsvendéggel kártyázgatott; még szusszanás gyanánt néztem kis ideig a partijukat, aztán tovább mentem. Nem sokkal Simonfa előtt egy lovardához értem. Ott egy süncikét is elcsíptem, nagyon kis maszat volt :) És úgy egy km-rel a Meteor Kulcsosház elérése előtt leszakadt az ég. Hiába az esőkabát vagy bármi. Dörgött, villámlott és mindenhonnan esett az eső; fentről, oldalról, alulról. Még a kulcsosházi pecsételés alatt is zuhogott. Aztán az ott lévő úrral váltottam pár szót, és elállt a zuhé. Csak így. Miután már rommá áztatott. Lesétáltam még a buszmegállóhoz, és vártam a Bőszénfára tartó járatot (ugyanis az ottani diákszállóba foglaltam szállást). Úgy fél óra múlva jött is, szóval mondhatni jól ki lett számolva. Az odaúton már azon somolyogtam, hogy a 67-es út szomszédságában jártam így \m/, A szálláson meleg zuhany, meleg ruha, és imádkozás, hogy száradjon a cipőm.

Augusztus 03. péntek (Simonfától Mesztegnyőig)

De mitől is száradt volna ki az a túrabakancs? A zuhé után olyan párás volt a levegő, hogy ihaj. Másik lábbelivel meg nem készültem (papucs fért bele a motyóba, abban nyilván nem lehet tovább menni). Kénytelen voltam a nyirkos cipőben folytatni, aminek értelemszerűen meg is lett a böjtje. A szállásról visszautaztam Simonfára, aztán rajt. De már a napra jutó nagy távtól is meg akartam halni. Mellé pedig alakultak a vízhólyagok. A lábujjaim begyén, a sarkaim szélein... igazából a talpam kivételével mindenhol. Az útvonalon bőven kijutott sárból, aszfaltból, a dögmeleg mellé megint futó esőcskékből. Kaposmérőn vettem magamnak szendvicsnek valót, ettem, megvizsgáltam a lábaimat, és cenzurát igénylő monológgal mentem tovább a napi célig. Felsőkaknál reméltem, hogy lesz kisvonat, és akkor tojni rá alapon azzal megyek Mesztegnyőre. Hát nem volt kisvonat, maradt a becsületesség :'D a tájházhoz érni megváltás volt. A szállásom is ott volt. Az illetékes megmutatta még a helyi múzeumot is (ami tetszett, főleg hogy a szennai skanzent kihagytam idő- ás távtakarékosság miatt). Aztán rendbe tettem magam, és megkezdtem a lábápolást. Cérnafűzés, sudocrem, annak felszívódása után betadine, kötés, és bíztam benne, hogy reggelre javul a helyzet.

Augusztus 04. szombat (Mesztegnyőtől Zalakarosig)

Reggelre a lábaim menetképesnek érződtek. Úgyhogy elbúcsúztam Mesztegnyőtől, és továbbálltam. Unalmas mezőgazdasági úttal folytatódott a jelzett út, hol keményen száraz, hol vizesen süppedő homoktengeren át. Aztán Nagyszakácsit elhagyva fákkal és csalánnal szegélyezve, még több sártócsával. Egyikben mártóztam is -.-" Mikor kiértem Kisvidre, le is vettem a cipőmet és papucsba bújtam (a pecsét egy magánház kerítésén volt, az ott lakó úr kedves volt, feltöltötte vízzel az üvegeimet). Pecsételés után úgy döntöttem, nem megyek vissza a saras erdőbe, hanem az úttesten megyek a szomszédos Nemesvidig (ennyi eltérés nem a világvége...), szóval pacskerral csoszogtam át a következő faluba. Tűzött a nap, fogyott a víz, de Nemesvid túlsó végén egy kisboltnál volt nyomós kút, finom tartalommal. Ormándkastély pecsétje nem a tényleges kastélynál volt, hanem egy esőbeállónál (talán buszmegálló tartozott hozzá). Mint kiderült, pont látogatásom előtti napon(?) lett új pecsét kihelyezve, mert előtte ellopták. Szerettem volna megnézni a kastélyt, de a lábaimnak nem érte meg a kitérőt, hát kimaradt az életemből. Egyébként még Somogysimonyi után rémlik a Zala megyét jelző tábla, de hogy Zalakomár és aztán Zalakaros hogy lett bevéve, az valahogy ki is esett (bár útközben vissza kellett vennem a cipőmet, és az jaj de fájt). Zalakaroson még fölmentem a kilátóhoz. A borozó kerítésén valami futó növényzet kissé eldugta a pecsétet, de meglett. Aztán mivel a szállásomat még nem tudtam elfoglalni, teszt alá vetettem az élményfürdőt. Nem volt gazdaságos választás, mert végül csak egy medencéhez jutottam el, abba is csupán lábat áztatni. Nem sikerült föltérképezni a fürdő felhozatalát. Viszont ettem egy gyrost, az nagyon fincsi volt :P A szálláshelyen az apartmanház tulajdonosai nagyon figyelmesek voltak. Próbáltak segíteni meg biztatni. Igaz közben szarv letöréssel, mert az útitervemet elkérve jöttek a "nem akarunk elkeseríteni, de ezek a helyek nagyon messze vannak, nagyon nehéz az út...". Hát a délután és az éjszaka újra ápolással telt. Meg kétségbeesett tanácskérésekkel. Mert hétvégén bolt nem volt, ügyeletes patika meg csak Nagykanizsán. És a készletemben lévő elsősegélycsomag csak ideig-óráig segített.

Augusztus 05. vasárnap (Zalakarostól Homokkomáromig)

Az előző naphoz hasonló állapotban keltem, használható lábakkal. Öröm-hegyig nem volt gond, onnantól viszont kínlódtam velük. Egyébként nem volt olyan gáz a szakasz, mint azt a karosi szállásadók mondták, de bicegve megerőltetett. Nincs is mit ragoznom ezen a napon. Valkonyáig szólt a terv, de Homokkomárom lett a vége. Csodálkoztam, hogy addig eljutottam. Onnan kaptam egy életmentő fuvarajánlatot; így lementem Balatonmáriafürdőre, hogy onnan könnyebben haza jöhessek. Lett volna kedvem belegázolni a Balcsiba, de a nagy batyut nem mertem a parton hagyni. Na meg nem voltam elég tökös odáig elsétálni; inkább letettem a fenekemet, meg felszabadítottam a lábamat. Elkezdtem telefonálgatni, hogy lemondjam a második heti szállásaimat. Ezen a napon a valkonyai Rockenbauer Pál Turistaházban éjszakáztam volna, amit így kihagytam. Őket viszont sehogy sem értem el telefonon (többszöri próbálkozás ellenére sem), hiába próbáltam jelezni, hogy ne várjanak, nem érkezem. Na de este elindultam, reggelre itthon voltam (a sok átszállással tarkított tömegközlekedéssel).