Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra 2.0

Az augusztusban félbehagyott RP-DDK fennmaradó részét ketté bontva terveztem befejezni; még idén őszre és majd jövő év tavaszára ütemezve.

Az őszi folytatás 2018. november 08-tól 11-ei zárással meg is valósult (csak nem jutottam el odáig, hogy bejegyzést tegyek róla).
Itt-ott bele kellett húzni, mert az évszak és az óraátállítás nem valami kedvező. Legalábbis ha az ember nem szeretné, hogy rá sötétedjen (és én nem szerettem volna). Javarészt sikerült hozni az 5-ös átlagtempót, úgyhogy azért jól haladtam (noha ez alól kivételt képezett a Valkonyáig tartó "hullámvasút"). Így a heyjoe-n fölvett szakaszadatok alapján mostanra meg van a Dél-Dunántúli Kék 79%-a. 

Ezúttal nem szakadt rám az ég, csodás kirándulós időm volt végig, nem ázott át semmim, így ép lábakkal lejártam a kilométereket. Igaz, a második napon szinte végig köd volt, de fázni sose kellett (sőt, vasárnap már verőfényes napsütésben haladtam).

November 08. csütörtök (Homokkomáromtól Lispeszentadorjánig)

Mivel a nyáron Homokkomáromig jutottam, hivatalosan onnan kellett újrapecsételéssel folytatnom utamat (kalandos és kacifántos módon, de oda kerültem még kora reggelre). Ezúttal társaságom is volt (P.J.). A pecsét beütése után körbejártuk a kolostort, aztán elindultunk. Nem volt hideg, de az álmosságtól és a ködös táj látványától még párszáz méteren át vacogtam. Túratársammal Valkonyáig jutottunk együttes erővel... de térdei nem engedték tovább jönni. Egyébként ezen a ponton picit visszatért a bizalmam az emberekbe, mert egy helybéli fuvart ajánlott neki Nagykanizsáig. Az is csoda, hogy pont volt ott egy emberi lélek, de hogy még segítő 

szándék is lakozott benne...

Valkonyáig nagyon tetszett. Lelkileg a Nagy-Hideg-hegy felé vezető kaptatóhoz hasonlóra készültem, és mivel azt nem közelítette meg, kellemesen csalódtam benne. Bár a Szuloki-forrási elágazásig vezető, rövid aszfaltos rész valahogy idegőrlő volt (főleg, hogy véletlenül túl is mentünk rajta...). A közvetlenül Valkonya előtti kb. 200 méteren pedig villanypásztorokkal elkerített legelő(?) volt, amikről pókhálót fújt ránk a szél (szerencsére lakók nélkül). A pecsételés és a szétválás után egyedül mentem tovább. Borsfa irányába valami pocokfélével találkoztam. Olyan kis cuki volt, de esélyem se volt megörökíteni, annyira sietős volt neki. Kistolmácsig más érdekes nem történt. A tó nagyon tetszett, bár azt nem hitette el velem, hogy strandolni szoktak benne. Noha nem volt még annyira késő, a fás domboldal annyira eltakarta a napot, hogy nem is sikerült használható képet készítenem a vízről. A pecsételőhely (Tó Büfé) a sok reklámzászlóval elég giccses volt, és persze be is volt zárva, frissítésről így szó sem lehetett. Igyekeztem az út menti füves részen haladni tovább, mert az aszfalt nem esett jól a talpamnak, és ilyen viszonyok jutottak egészen Bázakerettyéig. A kisvasút (Csömödéri Erdei Állami Vasút) pályája szépen haladt mellettem, a túloldalon elbaktatott két fehér tomporú őzike is. Bázakerettyén nem volt nehéz megtalálni a pecsétet (a kocsma bejáratánál), a lispeszentadorjáni mellett viszont majdnem elmentem. A szállásom onnan még odébb volt (Mandala Vendégház), de jó választás volt.

November 09. péntek (Lispeszentadorjántól Becsvölgyéig)

Reggel fél 7 magasságában indultam tovább, hatalmas ködben, ami egész nap kitartott. Tulajdonképpen nem zavart, sőt, pont hogy tetszett. Valahogy gusztább volt tőle az őszi táj. A lispeszentadorjáni, vagy már inkább lasztonyai(?) kilátó viszont nem győzött meg ahhoz, hogy fölmásszak rá (a vékony faléces emelvényektől tartok. Lasztonya után Szentpéterföldéig, majd onnan Rádiházáig is bőven váltakoztak az erdei és az aszfalt menti útvonalak. Közvetlenül Rádiháza előtt nagyon szép székelykaput láttam az egyik házikónál (csak a szomszéd kutyája ugatott barátságtalanul). És bár Szentpéterföldén pecsételtem, Rádiházán se hagytam ki, mert az ottani ménes végett lovas volt a lenyomat. Nem a vasút melletti pecsétet, hanem a Csikós csárdáét használtam. Ott egy ápolt, pihepuha cicus lepett meg, dorombolva incselkedve... nem vagyok egy nagy macskás, de őt szívesen magammal vittem volna. Jött megint a műút, majd pici erdei ösvény (itt szembe jött velem egy túrázó srác, aki köszönés után száguldott is tovább botjaival), aztán Zalatárnokig megint aszfalt. Nagyon pipa voltam miatta, de megbocsátottam, mert Zalatárnokon volt posta, ahol pénzt tudtam levenni és vásárolhattam rágcsálnivalót. Ez nagy szó, mert nem igazán leltem boltfélét (ahol mégis volt, az ránézésre kb. évek óta nem üzemelt). Petrikeresztúr felé végre vissza a természetbe, de a Csőszi mezőn frászt kaptam, mikor elértem a kerítésen átívelő, "hírhedt" létrát. Megkocogtattam minden fokát, elbír-e. És lehet nem ártott volna itt a társaság, aki megörökíti, miképp mászom át rajta. Mert külső szemmel tuti kabaré jelenet lehetett. Ismét felüdülés volt a napi szálláshely községét elérni. Csak épp el kellett még menni a túlsó végébe. A Barabásszegi Vendégház is nagyon hangulatos volt, érdemes úgy szakaszolni, hogy itt szálljon meg az ember.

November 10. szombat (Becsvölgyétől Kerkakutas és -falváig)

A köd gyérebb volt, mint előző nap, mégis álmosítóbb volt az összhatás. Kislengyel mondhatni csak ugródeszka lett Kustánszeghez, annyira nem voltam képben... igazából Kustánszegen is csak a pecsételés (Lesz Vigasz Presszó) térített észhez. Meg a BOLT. És egész komoly nyitvatartási idővel. Hiába, a fogyasztói társadalom átka... Betankoltam, végig mentem a községen, és megint jöhettek az erdei szakaszok. De a klassz talaj hamar átváltott aszfaltos, kemény erdei úttá, ami hosszasan vezetett a 86-os főútig. Rengeteg kamion jött azon, szinte gyökeret vetett a lábam, mire átmehettem a túloldalra. Emelkedőt követően Nagyfernekágon találtam magam (bizony, létezik ilyen nevű település!), amin átvágva közeledtem Zalalövőhöz, elhaladva egy milleniumi kereszt-emlékmű mellett. Zalalövőn aztán vasútállomási kitérőt kellett beiktatni a pecsét miatt, majd vissza. Életemben először láttam a Zala folyót, keskenyebb, mint hittem. A jelzésen tovább haladva erdő, majd pincék (Pacsa), aztán megint erdő. Felsőcsödét (táblán csak Csöde) elérve egy információs táblán várt az egyik pusztaszentpéteri pecsétlehetőség (itt egy kócos kutyus várt, egy-két vakkantgatás után befeküdt a tábla alá). Csödét még műúton hagytam el, majd mikor az kanyarodni kezdett, erdei útra tért a jelzés. Hosszú, monoton talpalás következett. A Kerkakutastól számított 3 km körüli kitérő rossz volt Kerkafalvára (ott találtam szállást). De a szállásadótól kapott vendégváró almás pitéért megérte.

November 11. vasárnap (Kerkafalvától Őriszentpéterig)

Kerkafalvától Alsó- majd Felsőszenterzsébeten át nem sok érdemleges történt. Ki merem mondani, hogy üres km-gyarapításnak éreztem. De igazából Szentgyörgyvölgy se hagyott mély nyomokat. De ott legalább volt már pecsét (Vitéz Sörözőben). Aztán végig kellett sétálni a főúton, és valami ex-bolhapiacnál kellett letérni róla. Bocik legelésztek, de főleg bámultak. A Velemér felé vezető ösvény bokagyilkos lett volna, ha nincs nálam egy jóképű bot. Odaérve háborús emlékművek fogadtak, majd jobbra, temető után egy Árpád-kori templom (romnak volt feltüntetve, de ahhoz nagyon is egyben volt). Végigkacsáztam a falun (Kék és egyben Sárgaliliom Tanösvény útvonala), hangulatos házak között. Miután elhagytam, szintén göröngyös ösvény vezetett le Gödörházára (ahol ismét egy harangláb fogadott), majd újra fák között haladtam tovább Magyarszombatfa irányába. Errefelé már igencsak Szlovéniában érezte magát a telefonom. Elhaladtam egy régi határőr örs mellett, majd fölértem a Ritási-dombra, ahol egy toronyféle állt. Talán egykor kilátó lehetett, de most rá volt írva, hogy fölmenni tilos és életveszélyes (de a szöveg nélkül se motivált a megmászása). Magyarszombatfára beérve minden a fazekasságra utalt. Még a pecsételőhelyként szolgáló kocsma neve is (Tűzzománc Szomjoltó). Mezőgazdasági út vezetett vissza az erdős területekre, ahol egy idő után zöld és sárga jelzés is kapcsolódott a kékhez, később pedig információs tábla hirdette a "Szomoróczi tanösvény"-t. Hamarosan Szomorócon találtam magam (majd Kercszomoron). Ismét be az erdőbe, ott volt egy helyes kis kunyhó (talán kulcsosház lehetett). Egy rövid műút menti szakasz vitt át Senyeházán (Bajánsenye), ahol a Határ Csárda és Panzió mellett mezőgazdasági út vitt át a sínek alatt, majd vezetett újra az erdőbe. Ott többször meggyűlt a bajom a talajjal (traktorok nyomvonala durván átalakította a terepet). Megváltás volt kiérni az úttestre, ami már Őriszentpéterre vitt. A pecsételőhely a Centrum Étterem és Panzióban volt. Egy kóla kíséretében ütöttem be a (jelenleg) utolsó bélyegzőt. Már nem volt kedvem körülnézni. Gondoltam ráér tavasszal, ha majd visszatérek.