RP-DDK... kihívás teljesítve!
Olyan ritkán ülök géphez, hogy nem volt módom beszámolókat írni. Pedig történt egy s más tavaly november óta (TT-k közül meg volt a Kitörés és a VérKör is).
De ami a legfontosabb... az általam járt Rockenbauer Pál - Déldunántúli Kéktúra státusza BEFEJEZETT-re módosult!
A még hátralévő szakasz 4 napra lett osztva (ezzel összesen 15 túranapot igényelt a dolog).
Logisztikai okokból bontottam így. Utólag jobban örültem volna, ha 1-2 nappal hosszabbra nyújthatom, mert több látnivaló és kitérő bele férhetett volna. De így is láttam, amit érdemes volt, és több szempontból is élmény volt.
Meg kell jegyeznem, az utolsó 4 nap nehezebben adta meg magát, mint a korábbiak. Talán a visszakúszó fókazsír, a menet közben beütő lábproblémák vagy a tavaszi fáradtság tett rá, de megviselt, na...
Április 23-án álmosítóan időigényes vonatozgatás után 3/4 13 magasságában érkeztem legutóbbi kiszállási, így most kiinduló pontomra, Őriszentpéterre. A vasútállomástól kis idő volt elballagni a pecséthelyre, aztán tovább. Borongós nap volt, időnként elkapott egy-egy kisebb eső, de esőkabát nem kellett a baseballsapi mellett, csak a hátizsákra húztam védőt. Legintenzívebben Kondorfán kapott el. Bájos szakasz volt a keddi, de az időjárási viszonyok mellett vacak képek születtek. Nagyon sok őz volt, hol szólóban, hol csapatokban. A napnak Iváncon lett vége, a Turistaszállón töltve az éjszakát.
Szerdán boltolással indult a reggel... a korábbi szakaszoknál úgy tapasztaltam, ki kell használni, ha boltot találsz, mert talán nem lesz több... egyébként most kellemeset csalódtam, mert ezúttal mindig akadt hol pótolni a készleteket (enni-innivaló téren). Az előző naphoz képest nagyon meleg volt, erősen tűzött a nap, és kevés volt a faárnyékos terület. Nagyrészt földúton vagy aszfaltos műút szélén vitt a Kék, és bár a rengeteg repce csodaszép volt, illatuk egy idő után már inkább kellemetlen szaggá vált. A Himfai parkerdő területe nagyon tetszett, a tó csábító volt. Bár a sok útszéli tikkadás után a Rába is csalogatott, csinoska volt (meggyőzőbb, mint a Zala). Molnaszecsőd után nyűgös lett az út Egyházasrádócig, a pecsenyére sült vállaknak és nyaknak nem esett jól a motyó. A település tábláját elérve az első házból két kopó szerű kutya barátságtalanul megugatott. Az egyik átugrotta a -neki- alacsony kerítést, és tovább acsarkodott, mígnem gazdája kidugta orrát, és "bocsánat" címszóval megpróbálta behívni (egyébként nem fogadott szót neki...). Aki erre jár, azért óvatosan!! A hallottak alapján több túrázót fogadtak ily módon a "kis" kedvencek.
A Mátyás Vendégházban foglaltam szállást, a tulajdonosok, Mátyás és Zsuzsa nagyon közvetlenek és kedvesek voltak. Körtepálinkával fogadtak, és finom vacsorával (meglepetés erőleves, majd sült csirkecomb dödöllével és tökmagolajos fejessalival).
Az egyházasrádóci pecsét csütörtökre maradt, a továbbinduláskor. Jákig nem sok minden történt, de az útvonalon több kaput is nyitogatni kellett (gondolom a vadaktól zárták el a termőföldet). Oda érve viszont a templom... Hát az egy csoda volt. Sose jártam itt, aki mesélt róla, túlkapásnak hittem a beszámolóját, de nem. TÉNYLEG MEG KELL NÉZNI. Kívül-belül gyönyörű. A szuveníresnél volt működő nyomós kút is, ami nem elhanyagolandó tényező.
Aztán Szombathely-Oladig erdős meg javarészt napozós terep. Úgy elkábított, hogy benéztem a pecsétet is. Már az ál-kilátónál tudatosult, hogy nem itt van. A letöltött PDF információi szerint cirka 2,5 kilométerrel visszább lett volna. Ami így semminek hangzik, de a kényszer fordulóval duplázni kellett volna és lábtájon nem stimmeltek a dolgok. Bozsokig meg bőven volt még mit menni.
Így a kilátótól tovább mentem a Kéken. Nem bántam meg, a sávjelzés a Black Cab Pub nevezetű helyet is érintette, ahol isteni fekete ribizlis limonádét ittam (megért volna egy fotót, de rögtön a bendőbe került!) és a pincér hölgy nagyon aranyos volt; a bélyegzőjével és aláírásával hitelesítette a pecsétrubrikát. Szombathelyet elhagyva ismét mezőgazdasági utak jöttek, néhol erdei résszel megspékelve. Azt hittem, sose jutok el Bozsokig! Annyira fájt a lábam, hogy nem igaz (oldalról indult, majd kisugárzott a sarkamra). Megváltás volt a szálláshelyre érni és végre leülni.
Péntek reggelre az előző napi lábfájásom hálistennek megszűnt, vagy legalábbis nem kínzott, így nem került veszélybe az Írott-kő meghódítása. Itt a tüdőmet érte a sokk; nyilván van, akinek meg se kottyantak volna az emelkedők, de én alapvetően nem vagyok jóban a domb/hegymenettel.:D
Egyébként kezdett beborulni, föltámadt a szél is, benne volt a pakliban, hogy esni fog, de a menet alatt nem szakadt le az ég.(Y)
Tetszett az oda vezető út, a Kalapos-kő környéke nagyon klassz. De a kilátó előtti utolsó kilométer csupasz volt a kivágott fáktól, és ettől még monotonabb volt fölfelé. A kilátó szép volt, bár kisebb, mint amekkorára számítottam. A kilátás nem volt túlságosan tiszta.
Fölértem, kifújtam magam, ittam, pecsételtem, bevettem a kilátót (egyébként a csigalépcsőnél bevertem a fejemet is) és... kövezzetek meg, de kábé ennyi.
Lehet, hogy a durcás időjárás az oka, de nem éreztem semmi különöset, és a katarzis is elmaradt, amit attól vártam volna, hogy följutottam, megcsináltam, bejártam a Dél-Dunántúli Kéket.
A nap nem itt ért véget, mert a már OKT-hoz tartozó Kék sávon tovább Kőszegig ereszkedtem, ami kellemes etap volt. Az Óház-tető kilátója nagyon tetszett, de a figyelmeztető tábla végett nem mentem föl. A Hétforrás viszont beváltotta az elképzeléseimet. Mindegyik ágból ittam, az üvegemet Előd vezér vízével töltöttem meg.:) Kőszegre a helyi stációknál kellett leereszkedni, ami ugyancsak szép volt (a templomtól kezdve végig).
És kiemelendő szüleim hőstette; eljöttek Kőszegre, hogy hazautam fixebb és simább lehessen. Megettünk együtt egy sütit, picit körül néztünk a városban (nagyon hangulatos!), majd egy útravaló sós pékterméket beújítva indultunk haza.
Mivel a következő héten korán kezdő és így végzős munkahetem volt, személyesen vittem el igazolófüzetemet az MTSz székhelyére, hogy elbírálhassák.
Nem kaptam visszajelzést, végül majdhogynem két hónapra rá, június 27-én tárcsáztam az interneten talált számot, amin megerősítették, hogy oklevelem és jelvényem már vár. Még aznap fölmentem Pestre, és átvettem őket.
Jelentem, teljesítésem az 1568-as számon lett regisztrálva.
De ami a legfontosabb... az általam járt Rockenbauer Pál - Déldunántúli Kéktúra státusza BEFEJEZETT-re módosult!
A még hátralévő szakasz 4 napra lett osztva (ezzel összesen 15 túranapot igényelt a dolog).
Logisztikai okokból bontottam így. Utólag jobban örültem volna, ha 1-2 nappal hosszabbra nyújthatom, mert több látnivaló és kitérő bele férhetett volna. De így is láttam, amit érdemes volt, és több szempontból is élmény volt.
Meg kell jegyeznem, az utolsó 4 nap nehezebben adta meg magát, mint a korábbiak. Talán a visszakúszó fókazsír, a menet közben beütő lábproblémák vagy a tavaszi fáradtság tett rá, de megviselt, na...
Április 23-án álmosítóan időigényes vonatozgatás után 3/4 13 magasságában érkeztem legutóbbi kiszállási, így most kiinduló pontomra, Őriszentpéterre. A vasútállomástól kis idő volt elballagni a pecséthelyre, aztán tovább. Borongós nap volt, időnként elkapott egy-egy kisebb eső, de esőkabát nem kellett a baseballsapi mellett, csak a hátizsákra húztam védőt. Legintenzívebben Kondorfán kapott el. Bájos szakasz volt a keddi, de az időjárási viszonyok mellett vacak képek születtek. Nagyon sok őz volt, hol szólóban, hol csapatokban. A napnak Iváncon lett vége, a Turistaszállón töltve az éjszakát.
Szerdán boltolással indult a reggel... a korábbi szakaszoknál úgy tapasztaltam, ki kell használni, ha boltot találsz, mert talán nem lesz több... egyébként most kellemeset csalódtam, mert ezúttal mindig akadt hol pótolni a készleteket (enni-innivaló téren). Az előző naphoz képest nagyon meleg volt, erősen tűzött a nap, és kevés volt a faárnyékos terület. Nagyrészt földúton vagy aszfaltos műút szélén vitt a Kék, és bár a rengeteg repce csodaszép volt, illatuk egy idő után már inkább kellemetlen szaggá vált. A Himfai parkerdő területe nagyon tetszett, a tó csábító volt. Bár a sok útszéli tikkadás után a Rába is csalogatott, csinoska volt (meggyőzőbb, mint a Zala). Molnaszecsőd után nyűgös lett az út Egyházasrádócig, a pecsenyére sült vállaknak és nyaknak nem esett jól a motyó. A település tábláját elérve az első házból két kopó szerű kutya barátságtalanul megugatott. Az egyik átugrotta a -neki- alacsony kerítést, és tovább acsarkodott, mígnem gazdája kidugta orrát, és "bocsánat" címszóval megpróbálta behívni (egyébként nem fogadott szót neki...). Aki erre jár, azért óvatosan!! A hallottak alapján több túrázót fogadtak ily módon a "kis" kedvencek.
A Mátyás Vendégházban foglaltam szállást, a tulajdonosok, Mátyás és Zsuzsa nagyon közvetlenek és kedvesek voltak. Körtepálinkával fogadtak, és finom vacsorával (meglepetés erőleves, majd sült csirkecomb dödöllével és tökmagolajos fejessalival).
Az egyházasrádóci pecsét csütörtökre maradt, a továbbinduláskor. Jákig nem sok minden történt, de az útvonalon több kaput is nyitogatni kellett (gondolom a vadaktól zárták el a termőföldet). Oda érve viszont a templom... Hát az egy csoda volt. Sose jártam itt, aki mesélt róla, túlkapásnak hittem a beszámolóját, de nem. TÉNYLEG MEG KELL NÉZNI. Kívül-belül gyönyörű. A szuveníresnél volt működő nyomós kút is, ami nem elhanyagolandó tényező.
Aztán Szombathely-Oladig erdős meg javarészt napozós terep. Úgy elkábított, hogy benéztem a pecsétet is. Már az ál-kilátónál tudatosult, hogy nem itt van. A letöltött PDF információi szerint cirka 2,5 kilométerrel visszább lett volna. Ami így semminek hangzik, de a kényszer fordulóval duplázni kellett volna és lábtájon nem stimmeltek a dolgok. Bozsokig meg bőven volt még mit menni.
Így a kilátótól tovább mentem a Kéken. Nem bántam meg, a sávjelzés a Black Cab Pub nevezetű helyet is érintette, ahol isteni fekete ribizlis limonádét ittam (megért volna egy fotót, de rögtön a bendőbe került!) és a pincér hölgy nagyon aranyos volt; a bélyegzőjével és aláírásával hitelesítette a pecsétrubrikát. Szombathelyet elhagyva ismét mezőgazdasági utak jöttek, néhol erdei résszel megspékelve. Azt hittem, sose jutok el Bozsokig! Annyira fájt a lábam, hogy nem igaz (oldalról indult, majd kisugárzott a sarkamra). Megváltás volt a szálláshelyre érni és végre leülni.
Péntek reggelre az előző napi lábfájásom hálistennek megszűnt, vagy legalábbis nem kínzott, így nem került veszélybe az Írott-kő meghódítása. Itt a tüdőmet érte a sokk; nyilván van, akinek meg se kottyantak volna az emelkedők, de én alapvetően nem vagyok jóban a domb/hegymenettel.:D
Egyébként kezdett beborulni, föltámadt a szél is, benne volt a pakliban, hogy esni fog, de a menet alatt nem szakadt le az ég.(Y)
Tetszett az oda vezető út, a Kalapos-kő környéke nagyon klassz. De a kilátó előtti utolsó kilométer csupasz volt a kivágott fáktól, és ettől még monotonabb volt fölfelé. A kilátó szép volt, bár kisebb, mint amekkorára számítottam. A kilátás nem volt túlságosan tiszta.
Fölértem, kifújtam magam, ittam, pecsételtem, bevettem a kilátót (egyébként a csigalépcsőnél bevertem a fejemet is) és... kövezzetek meg, de kábé ennyi.
Lehet, hogy a durcás időjárás az oka, de nem éreztem semmi különöset, és a katarzis is elmaradt, amit attól vártam volna, hogy följutottam, megcsináltam, bejártam a Dél-Dunántúli Kéket.
A nap nem itt ért véget, mert a már OKT-hoz tartozó Kék sávon tovább Kőszegig ereszkedtem, ami kellemes etap volt. Az Óház-tető kilátója nagyon tetszett, de a figyelmeztető tábla végett nem mentem föl. A Hétforrás viszont beváltotta az elképzeléseimet. Mindegyik ágból ittam, az üvegemet Előd vezér vízével töltöttem meg.:) Kőszegre a helyi stációknál kellett leereszkedni, ami ugyancsak szép volt (a templomtól kezdve végig).
És kiemelendő szüleim hőstette; eljöttek Kőszegre, hogy hazautam fixebb és simább lehessen. Megettünk együtt egy sütit, picit körül néztünk a városban (nagyon hangulatos!), majd egy útravaló sós pékterméket beújítva indultunk haza.
Mivel a következő héten korán kezdő és így végzős munkahetem volt, személyesen vittem el igazolófüzetemet az MTSz székhelyére, hogy elbírálhassák.
Nem kaptam visszajelzést, végül majdhogynem két hónapra rá, június 27-én tárcsáztam az interneten talált számot, amin megerősítették, hogy oklevelem és jelvényem már vár. Még aznap fölmentem Pestre, és átvettem őket.
Jelentem, teljesítésem az 1568-as számon lett regisztrálva.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése